Ősz végén

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap finoman sütött, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, kit, mikor látsz utoljára…
- Most a Nap sugara csak ritkán símogat - sóhajtott a második levél -, és ha símogat is, már nincs hatása. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - De nehéz ezt nekünk elképzelni.
- És ha mégis sikerül… szomorúak leszünk tőle – sóhajtott az első.
argaiv1642

Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
- Mi lesz velünk, ha lehullunk? – kérdezte a másik. - Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Van aki ezt gondolja, van aki azt… De senki sem tudja.
- Vajon érzünk-e még valamit? Kérdezte a második. - Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha odalent leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen…

Újra hallgattak. Aztán az első levél a társára nézett és így szólt:
- Ne bánkódj olyan nagyon… hisz reszketsz már!
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan gyakran reszketek. Már nem érzem magam olyan erősnek, mint régen.
- Ne mondd ezt!

Hallgattak…

Majd kis szünet után kérdezte a második levél:

- Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt! Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap még tűzött ránk! Amikor még majd’ kicsattantunk az egészségtől! Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
- Most iszonyatosak az éjjelek – szomorkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken.
- Szó sincs róla - erősítette az első. – Én sokkal sárgább és csúnyább lettem!

- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Te olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, sőt! Csak még szebb leszel tőle, higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked…, de köszönöm, hogy olyan jó vagy…, te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Ne beszélj már! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó… mondta a második levél - én… - tört meg a hangja. Lassan levált ágáról, és kőrözve lehullt.
Itt volt a tél.

Oldalainkat 3 vendég böngészi